Kuroszava // Tarkovszkij filmklub 6.: Stalker (1979)
“Különös és új érzés töltötte el lassan a lelkét. Beismerte, hogy ez az érzés voltaképp egyáltalán nem nevezhetó újnak, hogy már régóta megbújt valahol a májában, azonban csak most jött rá, hogy létezik, s ettől minden a maga helyére került. S az, amit korábban ostobaságnak hitt, egy eszét vesztett öreg őrült lázálmának, most élete egyetlen […]
Kuroszava // Tarkovszkij filmklub 6.: Stalker (1979)
“Különös és új érzés töltötte el lassan a lelkét. Beismerte, hogy ez az érzés voltaképp egyáltalán nem nevezhetó újnak, hogy már régóta megbújt valahol a májában, azonban csak most jött rá, hogy létezik, s ettől minden a maga helyére került. S az, amit korábban ostobaságnak hitt, egy eszét vesztett öreg őrült lázálmának, most élete egyetlen reményévé, egyetlen értelmévé lett, mert csak most értette meg: az egész világon az egyetlen dolog, amije maradt, az egyetlen dolog, amiért az utóbbi hónapokban élt, az a csodába vetett remény. Ő pedig, ostoba fajankó, elhessegette ezt a reményt, sárba tiporta, kigúnyolta, elitta, mert ezt szokta meg, mert gyermekkorától fogva soha életében nem számított senki más segítségére, csak önmagára, s mert gyermekkorától kezdve ez az önbizalom abban az összegben fejeződött ki, amit sikerült kiszakítania, kitépnie, kimarkolnia az őt körülvevő káoszból. Mindig így volt, s így lett volna a továbbiakban is, ha végül nem kerül bele ebbe a verembe, ahonnan már semmiféle összeg nem húzza ki, s ahol csak önmagában bíznia teljes értelmetlenség. Most pedig ez a remény, már nem is remény, de bizonyosság a csodában, a feje búbjáig elöntötte, s már azon csodálkozott, hogyan élhetett eddig ilyen vaksötét, kilátástalan homályban… Elnevette magát, s meglökte Arthur vállát.
– Na, mi van, stalker – mondta. – Félsz? Szokj hozzá, haver, ne szégyelld magad. Ez a Zóna!”
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton (Ford. Földeák Iván)
Facebook 
Twitter 
